Parlamenti romantika

Holnap végre Valentin nap, amiről ígértem, hogy írok valami szívhez szólót s egyben aktuálisat. A virágárusok, ajándékboltosok és szexshoposok világnapján mindenki a hozzá legközelebb állóval ünnepli – amit amúgy egész évben nem- az összetartozást.

Bár néha úgy tűnhet, hogy csak valami keserű irigység beszél belőlem, de jelentem egyensúlyban vagyok, vitaminom aktív, olajam fáradt és ennyivel tán én be is érem. Viszont a sors roppant mély együttérzéssel áldott meg, így aztán kénytelen vagyok az ünnepi Merci-csoki zabálás fényét csorbítani – merő g*ciségből. Vannak ugyanis, akik ezen a napon kénytelenek lesznek bujkálni a mindenhonnan ránk szakadó nagy szeretet elől és köztük kullog mostantól a Simicska-Orbán politikai álompáros is.

Nem lehetett egyszerű ország-világ előtt feldolgozni a szakítást, ráadásul sorra olvasom, hallom és látom, ahogy a köz minduntalan megrökönyödik a nagy g*ci-monológtól, mintha az valami roppant erkölcstelen tabu lenne. Pedig ne legyünk álszentek, egy jól sikerült Valentin nap végterméke is a fent említett anyag. Azt pedig már egyenesen félve jegyzem meg, hogy ezt az erkölcscsősz társulatot, pont ez az álompáros, évek óta a kedvére szopatja.

Ennek a csodának azonban mostantól vége. Bár még nem ugrottak át egymáshoz a kartondobozokba pakolt (több száz év szigorítottra elég bizonyítékot tartalmazó) szerelmes levelekért és kazettákért, de már semmi sem lesz a régi. Azon az oldalon holnap reggel senki nem ébred a banki átutalásokat jelző édes telefonpittyenésre, sehol egy kézfogásnak álcázott borítékátadás, a pacsira nyert pályázatokat már nem is említve.

Azt mondják egy ilyen szakítás mindenkit megvisel. Nehéz az újrakezdés. Kíváncsian várom hát, hogy vajon mi születik ebből a g*cizésből?!