“De Te majd kézenfogsz, és hazavezetsz…”

Ahogy az elmúlt hét politikai eseményeit nézem, egyre többször érzem megbillenni a realitás vékony talaját és már-már elmekímélő elfogadni, hogy minden igyekezetünk ellenére mégiscsak a tízmillió színész országa lettünk.

Darabjainkat mozgássérült, kortárs parasztgyerekek írják (mindnek csak maga felé hajlik a keze). Rendezőnk kezelhetetlen. Kollégáink lekezelő hangnemben nyilatkoznak rólunk. De svéd- vagy mondhatni inkább, magyar csavar az egészben, hogy ebből mi – a kezdetektől fogva- nem érzékelünk semmit. Kéz a kézben állunk a világpolitikai nagyszínpadon, arcunkon bárgyú félmosoly, szívünkben önkívületi mámor és kiválasztjuk az aktuális darabot, majd az első szó után befelé vihogunk.

E heti repetorár:

  1. A napra lehet nézni, de ráfizetős! – a Naplopók Band előadásában.
  2. Itt a kezem, ne húzd tovább! – Pózolj Jean-Claude Junckerrel.
  3. Pénzibe van, mint tótnak a szappanopera. – Főszerepben az egységnyi idő alatt kiakasztott EP-képviselők -verseny e heti győztese, Kovács Zozi Zoltán.
  4. Adóstul ront be a házba.
  5. Ahol egy ajtó bezárul, ott másik kettő kíséri. – Logikai műsor: Ha minden kitoloncolt bevándorlóra jut két kivándorló, akkor ki lesz az utolsó, aki lekapcsolja a villanyt?

10428000_10203564200210625_7507706779275607530_n

Függöny. Talán így vasárnap este már bízhatunk benne, hogy erre a hétre kiszórakoztuk magunkat a világ politikai bábszínpadán. Testünkért hideg kezű emberek jönnek, vállunkra teszik kopott köntösünket, lábunkra csíkos mamuszt húznak, szemükben nincs szimpátia, csak sajnálatból kíméletesek. A helyünkre vezetnek, ahol a fáradtságtól gyors, eleven álomba merülünk. Ott újra a színpadon állunk és reflektortól homályos szemeink még ekkor sem látják, hogy a világ nem velünk, rajtunk. Nem nevet, sír.